A feher fereg buvohelye
A nosztalgia, a manapság már az ingerküszöböt éppen csak megkaristoló, de rendkívül hangulatos élmény aligha ugyanaz, mint amit a pamlagokon pihegő hölgyek éltek át ben, kezükben a Drakulával és A fehér féreg fészkével.
Nekem viszont régi vesszőparipám az a feltételezés, hogy aki tudja élvezni az efféle sztorikat, az talán képes kondicionálni is az agyát és a lelkét egyfajta lelassulásra, érzékenységre, elutasítva azt a kvázi modern közönyt, ami miatt durvább, szókimondóbb, egyre több tabut ledöntő könyvekre van szükségünk az igazán maradandó, erőteljes olvasmányélményekhez.
Ennek megfelelően úgy fogtam neki az olvasásnak, mintha ezúttal nem a könyvnek kellene megfelelnie nekem, hanem fordítva: részemről lenne szükséges bizonyítani, hogy nem tompultam el, és kiszakadva a saját környezetemből megteremthetek magamban egy darabka et.
И это -- единственная причина. Олвин поколебался. И когда он наконец ответил, это был уже не бестрепетный исследователь, а заблудившийся ребенок, рожденный в чужом мире: Нет. Не единственная.
És lássatok csodát, ezzel a mesés felhanggal A fehér féreg fészke valami kegyetlen jó mű lett! Szórakoztató abban az értelemben, hogy elejétől a végéig együtt tudtam lélegezni vele, próbáltam bontogatni az egyébként néhol eléggé átlátszó történetszálakat, és bizony rengeteg meglepetés is ért.
A legerősebb pont mégis a hangulat: ez az angol vidéki uradalmakban játszódó misztikus nyomozás rettentően ragadós miliőt varázsol körénk, olvasás közben ezúttal is szinte éreztem a köd érintését, a mocsár szagát, miközben valósnak vélt helyismeretre tettem szert Diana kertje, Castra Regis és a Csekélyebb domb környékén.
A motivációk, a szereplők belső logikája néhol zavaros, de főleg következetlen spoiler. Női karakterek terén talán nincs akkora probléma — mármint, a hölgyek tényleg elég korlátozott funkciót töltenek csak be a cselekményben, viszont Lady Arabella olyan szintén tökéletes végzetasszonya, hogy arra szó nincs.
Egy skót régész, Angus Flint egy hatalmas lény koponyájára bukkan a szüleiket rejtélyes módon elvesztő Trent nővérek birtokán. Egészen pontosan a szomszéd templomházban élő, a kígyókkal meglehetősen közeli viszonyt ápoló Lady Sylvia Marsh lopja el, aki ekkor már túl van egy gyilkosságon… de psszt, ezt az infót nem tőlem a feher féreg buvohelye Egy barlangba aztán a későbbiekben megtalálják a Trent nővérek apjának zsebóráját, és a Lady Sylvia által elcsábított James fejében egyre jobban kezd összeállni a kép: mi van, ha az ősei által legyőzött fehér féreg mégsem halt meg, csak valahol a föld alatt rejtőzik?! Bram Stoker eredeti regényét olvasva — ami elég nehézkes szerkezetű, nyögvenyelős, és finoman szólva sem sikerült valami jól — egyöntetűen kijelenthetem, hogy a filmes adaptáció csakis a nagyobb vonalakban követi az eredeti művet. A film végi hónaljszőrben gazdag meztelenkedés, valamint a szánalmas gumikígyós erőlködés pedig aztán mindennek a teteje, pontosabban az alja.
És hát, amiről elkerülhetetlenül beszélni kell, az a rasszista felhang. Tény és való, hogy Stoker az egyetlen néger karaktert nagyon csúnyán mutatja be, bár tegyük hozzá, a szerep is meglehetősen alávaló.
Én kicsit most hajlok a feher fereg buvohelye, hogy itt egy eredendően primitív de jobb kifejezés lenne, hogy nem-civilizált, az angol urak és hölgyek közül nagyon erősen kilógófélelmetes, de egzotikus szereplőre volt szükség, Oolanga pedig ennek a törekvésnek esett áldozatul.
Szóval ezen a rasszista dolgon még gondolkodni kell, de ha Stokert fajgyűlölőnek tartjuk, akkor bizony Joseph Conradnak is kijár ez a cseppet sem megtisztelő cím. Egyébként, hasonlóan a szintén érezhető szexizmushoz, tartok attól, hogy ezek a gyanús, megvetendő gondolatok kortünetként vannak jelen a műben, vagyis éppen azon kéne csodálkoznunk, ha nem találkoznánk velük — lássuk be, Stoker nem egy haladó szellemű nagy gondolkodó, és nem is klasszikussá érett szépíró.
Csajok és a fingtorpedó
Végül pedig szóljunk pár szót a kiadványról is, mert Metropolis Médiás és általános mérce szerint is nagyon klassz lett a kötet. A tördelés ugyan nagyon sűrű, ami egyáltalán nem teszi barátságossá az egyébként is nyomasztóan archaikus szöveget, viszont a megjelenés kimondottan igényes, az illusztrációk végiggondoltak és ízlésesek. Kuczka Péter a feher fereg buvohelye úgy kell oda, mint egy falat kenyér, de a gondolatai abszolút megfontolandóak, de avíttak is némileg.
Összességében pedig én azoknak ajánlanám a történetet, akiket érdekel a retró ponyva, és nem riadnak vissza attól, ha egy modern szemmel nézve inkább fárasztó, mint érdekes történetet kell olvasniuk ahhoz, hogy kicsit a múltszázad mekkora a belféreg érezzék magukat.
